Kezdetben az ember az öröm forrásában létezett. Egy volt a Létezéssel. Nem volt különálló, nem volt kérdés, nem volt hiány, csak áramlás, ragyogás, szeretet.
Aztán valami történt:
az ember kíváncsi lett. Tudni akart. Uralkodni. Kontrollálni.
És ekkor – saját döntéséből – elfordult attól a belső forrástól, ami eddig táplálta.
Nem vett el semmit. Egyszerűen hátat fordított.
És az a pillanat, amikor az egység érzete elillant, mint egy finom szálú repedés végigfutott a belső világán.
A repedés előbb érzés lett, aztán életforma, végül öröklődő minta.
Az ember elhitte, hogy magára maradt.
Hogy egyedül van.
És a fájdalmában azt kérdezte:
„Hol vagy, miért hagytál el engem?”
De a kérdés csak az ő illúziójából született.
Mert a forrás nem tűnt el.
Ő fordult el tőle.
És most is ezt tesszük – újra és újra – azokkal, akik szerettek, akik mellénk álltak, akik tükröt tartottak.
Mert ha nem akarunk látni, a fényt vádoljuk.
De eljött a pillanat.
Nem világvége. Csak a sötétség tetőpontja.
Amikor már nem lehet tovább menekülni kifelé.
És a lélek emlékezni kezd.
Emlékszik arra, amit mindig is tudott:
hogy van bennünk valami, ami sosem tört meg.
Ami mindig is kapcsolódott a nagy Egészhez.
És akkor megjelenik a vágy, hogy visszatérjünk.
Nem egy helyre, nem egy tanhoz,
hanem a saját eredetünkhöz.
Ahol a létezés könnyű.
Ahol az élet nem harc, hanem áramlás.
Ahol nem kell bizonyítani, elég csak lenni.
Ez a hazatérés.
És egyetlen mértéke van: a SZERETET.
Ha meg tudsz nyílni az örömre, ha hálát tudsz érezni, amikor semmi sem tökéletes, akkor már újra kapcsolódsz.
Nem valaki máshoz, önmagad legigazibb részéhez.
A forrás nem szűnt meg.
Csak te néztél félre.
És igen: ezt nehéz beismerni.
De innen indul a gyógyulás.
Innen indul a valódi visszatérés.
Nem mások hibája.
Nem a világé.
Ez a saját döntésed volt.
És a szeretet?
Ott van.
Még mindig.
Vár.
Csendben.
Türelmesen.
Most rajtad a sor, ember.
Dajbukát Ildikó
Spirit touch healing
Foto pinterest
