Fáradt vagyok.
Azt gondolom, mások mindig a csúcson vannak. Hogy nekik könnyebb, hogy nekik jobban megy. Én meg csak gyűjtöm a köveket az úton: egyre nehezebb, egyre fárasztóbb. Jó lenne már, ha könnyű lenne.
Néha kételkedem. Magamban, az utamban, abban, hogy van-e értelme ennyi küzdelemnek. Vajon elég vagyok? Vajon jó irányba megyek?
Aztán eszembe jut, hogy a terheket nem kell cipelni örökké. Meg is állhatok egy pillanatra. Kibújni a cipőből, belenézni a zsákba, elővenni a nehezéket. Újra megnézni őket, megérteni, miért kerültek oda és aztán letenni őket.
És a nagyobb kövek? Azokhoz kell egy társ. Valaki, aki segít, aki ott van, amikor egyedül nem megy. Aki már járt azon az úton és útjelzőt, padot vagy hidat épített másoknak a saját köveiből.
Tudom, hogy nem vagyok egyedül ezzel. Te sem vagy egyedül. Mindannyian cipeltünk már terheket. De nem kell mindet örökre vinnünk.
Néha meg kell állni, hogy könnyebb legyen továbbmenni. Megválaszthatod, hogy melyik hídon kelj át, meddig nézelődj a korlátnál. Eldöntheted, hogy átkelsz vagy visszafordulsz, hogy a felesleges súlyt a vízbe hajítod vagy viszed a túl partra is. Talán még meg se nézted, mit cipeltél eddig magaddal!
Tudod, megyek tovább a bizonytalanságom, a kétségeim, a félelmeim mellett.
Mert amit biztosan tudok már, hogy az én nagy kövemet a te általad épített hídon tudom a folyó mederbe dobni.
~Dajbukát Ildikó
Spirit touch healing
