Furcsa dolog más kezébe adni a saját értékünket, aztán haragudni rá, amikor nem úgy bánik vele, ahogy szeretnénk.
Pedig csináljuk.
Keressük magunkat a gyerekeink szemében. Milyennek látnak minket?
A párunkéban.
A szüleinkében.
A főnökében.
A barátainkéban.
Még vadidegenekében is.
Keresnek-e.
Hívnak-e.
Hiányzunk-e.
Megkérdezik-e a véleményünket.
Megnéznek-e még az utcán.
Szükség van-e ránk.
És ezekből az apró visszajelzésekből szép lassan összerakjuk, hogy éppen mennyit érünk.
A gyerek, akinek régen te voltál a világ közepe, már alig hív.
A férfi, aki valaha nem tudta levenni rólad a kezét, este inkább a telefonját nézi.
A munkahelyen, ahol évekig nélkülözhetetlen voltál, egyszer csak nélküled is remekül megoldanak mindent.
A barátság, amelyről azt hitted, örökké tart, ellaposodik.
Ötven fölött pedig a tükör is elkezd olyan részleteket mutatni, amelyekről harmincévesen még nem állapodtatok meg.
Ha abból tudtam, hogy fontos vagyok, hogy szükség van rám, akkor ki vagyok, amikor már nincs?
Ha abból tudtam, hogy jó nő vagyok, hogy kívánnak, mi történik velem, amikor valaki már nem kíván?
Ha abból tudtam, hogy értékes vagyok, hogy számítanak rám, akkor kevesebbet érek azon a napon, amikor már nélkülem is boldogulnak?
Mert nagyon könnyű megsértődni a világra, amiért egyszer csak nem igazolja vissza azt, amit eddig rajta keresztül tudtunk magunkról.
A gyerek hálátlan. A férfi vak. A főnök egy idióta. A barátnő megváltozott.
A Facebook algoritmusa pedig nyilván személyes bosszút esküdött ellenünk.
Lehet.
Miért kellett ennyire, hogy ők mondják meg, ki vagyok?
Lehet évekig mások viselkedését elemezni.
Sokkal nehezebb észrevenni, hogy közben hány embernél hagytunk egy-egy darabot abból, amit magunkról gondolunk?
Akik az ő szemében voltunk:
A szeretett nőt.
A kívánatos férfit.
A jó anyát.
A nélkülözhetetlen kollégát.
A legjobb barátot.
Azt, akire szükség volt.
És amikor ez eltűnik, ott marad egy sokkal egyszerűbb kérdés:
Ki vagyok én akkor, amikor éppen senki nem igazol vissza?
Nem akarok eljutni oda, hogy nincs szükségem senkire.
Szükségünk van egymásra.
Jólesik, ha szeretnek.
Ha hiányzunk.
Ha kívánnak.
Ha számítunk valakinek.
Ha valaki ránk néz, és örül annak, hogy vagyunk.
Csak mást jelent az, hogy örülök a szeretetednek és az, hogy abból tudom meg, szerethető vagyok.
Kellesz.
Szeretlek.
Hiányzol.
Fontos vagy nekem.
De nem te mondod meg, mennyit érek.
És ezt terapeutaként, segítőként is ismerem.
Tudom, meddig tart az én részem.
Emberekkel dolgozom. Sokan hatalmasat változnak. Eljönnek és elmondják, mennyi minden történt velük azóta, hogy mások lettek és könnyebb lett az életük, mennyit jelent nekik, amit együtt csinál(t)unk. Sokan ajánlanak másoknak. És persze van olyan is, aki nem jön vissza. Aki nem változtat. Aki mást választ.
Ha ebből akarnám megtudni, mennyire vagyok jó abban, amit csinálok, akkor az önértékelésem attól függne, ki ül velem szemben aznap.
Pedig én tudom, hogy állati jó vagyok abban, amit csinálok.
Ettől még nem tudok senki helyett dönteni, változni vagy élni.
Ahogy a munkámban, úgy a kapcsolataimban sem akarom többé más ember kezébe adni ezt a mércét.
Kellesz. Szeretlek. Hiányzol. Fontos vagy nekem.
De nem te mondod meg, mennyit érek.
Jólesik, ha szeretsz. Jólesik, ha fontos vagyok neked. Jólesik, ha kimondod.
De akkor is tudom, hogy értékes és szerethető vagyok, amikor ezt éppen senki nem mondja.
Mert nem azért kellesz, hogy megmondd, ki vagyok.
Hanem azért, mert szeretlek, hiszek benned és jó veled.
És öröm látni az örömöt a szemedben.
