16 éves korom óta élek kutyákkal.
Direkt nem azt írtam, hogy van kutyám. Mert számomra ez soha nem a birtoklásról szólt. Hanem a közös életről.
Ezt nem mindenki érti. Egyesek kutyakultusznak nevezik. Megkérdezik, kit mentenék meg előbb, egy embert vagy egy állatot?
De miért kellene választani?
Mi akadályozna abban, hogy mindkettőt válasszam? Sőt, hogy ugyanígy fontos legyen számomra a növény, az erdő, a folyó, a tó, a Föld?
Miért kell az élet különböző formáit egymással szembeállítani és rangsorolni?
Mindez a világunk.
És éppen itt tévedünk el, amikor úgy gondolunk rá, mintha minden értünk lenne. Pedig mi is ennek az életnek vagyunk a részei. Nem fölötte állunk, hanem benne élünk.
Nem különálló darabok, amelyek közül eldönthetjük, melyik értékesebb. Egymásra épülő, egymást fenntartó, támogató élet.
Egészen másképp bánunk vele, ha van bennünk alázat és tisztelet az iránt, ami befogad, táplál és életben tart bennünket.
Szeretni azt jelenti, hogy felelősséget vállalsz érte.
Nemcsak megszerzed, használod vagy magadénak nevezed, aztán magára hagyod, amikor már kényelmetlen, túl sok gondot jelent, vagy éppen nincs rá szükséged.
Ez igaz egy állatra.
Igaz egy emberre.
És igaz arra a világra is, amelyből élünk.
Egy kutya számára a minden vagy. Nem érdekli a társadalmi helyzeted, a bankszámlád, a teljesítményed és az sem, hány ember tart fontosnak.
Ismeri a hangodat. A lépteidet. Az illatodat. Észreveszi, amikor valami megváltozik benned. Melléd fekszik. Neked dől. Vár rád.
A bizalom ősidők óta a miénk.
A feltétel nélküli szeretet is.
És talán nem nekünk embereknek kellene megtanulnunk tőlük, hogyan kell szeretni, hanem egymáshoz hajtva a fejünket lenni az érzésben.
Általuk emlékezhetünk arra, amit valamikor még tudtunk.
Hogy a szeretet nem birtoklás.
A kapcsolat pedig jóval több, mint kihasználás.
A gondoskodás felelősség azért, ami ránk bízza magát. És felelősség azért is, amit választottunk.
Ehhez néha valóban nem kellenek szavak.
Elég, ha a kutya szemébe nézel.
És emlékszel.
Dajbukát Ildikó