Amikor napokkal ezelőtt újra rátettem a kérgére a kezem, csendben volt.
Máskor rezeg. Együtt vibrál a Földdel.
Olykor erősen rázkódik, mindig egységre lép Gaia-val.
Az a hatalmas fa, amelyik kommunikál velem minden alkalommal, mikor ezen a helyen járok, egy hete néma maradt. Ahogy a Föld, ahogy én is.
Az utazásaim, a be- és kimenetelek között szoros összefüggés van.
A mostani az „ELÉG” üzenete volt. Az enyém is.
Némaságba burkolózva, rezzenéstelenül.
A Föld megállt. Nem reagált.
Ugyanaz a csend, mint amikor istentől elszakadva magára maradt az ember és vakon állt két világ között.
Nem ismeri fel sem az ég kékjét, sem az erdő zöld színét.
Folyvást arra gondol, mit felejtett el. Keres, kutat türelmetlenül, de észre sem veszi a madarak énekét, a folyók zúgását.
Pedig épp ezek érzékelése a jel.
A lelassulás nyitja meg a szemeket és a füleket.
Ha Földanya megállt, lehunyta szemeit egy röpke pillanatra, annak oka egyszerű:
szíve mélyén elengedte rajta élő teremtményei eddig viselt sorsát.
A Föld elengedte az embert.
Mint mikor az anya abbahagyja a türelmes tartást, próbálkozást, hátralép és hagyja, hogy a gyerek megtegye a saját lépteit, tudva, hogy megütheti magát.
A fa az őt tápláló Föld mellé állt, nem is kérdés. Elmondta. Tisztán érezhető, hallható és látható volt.
A válasz a kicsi és nagy háborúzásokra jött. A sötétségre.
Nem az történik, amit az ember akar, hanem ami bennünk van. Csak most miénk a következmény. Amiből tanulunk.
Valami már nem tart minket tovább úgy, ahogy eddig.
Nem értékeltük a nap fényét, felhőket, szürkeséget kapunk. Nem értékeltük a természet békéjét, megtanuljuk a Föld békétlensége által.
Középen ott áll az ember, félúton a feledés és az emlékezés között.
Ez most az újra kapcsolódás forgatókönyve.
Hogy tudunk-e újra együtt élni, ember az emberrel, ember a természettel. Nem uralva, nem kihasználva, nem lenézve,
csak együtt jelen lenni, érezni.
Nem követelve, nem magyarázva. Nem menekülve a földi törvények, még kevésbé emberek ígéretei mögé.
Hanem egy fa kérgén keresztül érezni a döntést:
„Ami nem él együtt, az nem marad.”
Ha ismered, érzed a világegyetem mozgását, akkor tudod:
nem csak a Nap aktiválódott.
A Nap válasz a tetteinkre.
A Föld ránk reagál.
És az ember – ha figyel – emlékezni kezd.
Egyre sűrűbben küld impulzust a Nap, nem véletlen.
Az ellenállást bontja.
Megnyitja az elmét, a gondolkodásmódot, ha hagyod.
Ami nincs összehangolva, az kilökődik a rendszerből. Ez okozhat némi fejfájást…
Az univerzum már nem nézi tétlenül az emlékezetvesztést.
Égig ért a segélykiáltás.
Nem egyetlen torokból, nem egyetlen földrészről, hanem a kollektív szívből, amely már nem bírja tovább az elidegenedést. Egykor értettük a fák, a folyók rezgését, ma már a másik embert sem látjuk, aki mellettünk ül.
Földanya adott, mert egykor beleilleszkedtünk, így felvirágzott az életünk.
Amikor elkezdtük pénzzé tenni, meglopni, kifacsarni, kért bennünket, finoman figyelmeztetve.
Már nem kér tovább.
A Nap pedig perzsel és készül. A nagy durranás megrezegteti azt, amin áthatol.
Az ember: köztes. Kapu. Híd. Választó. Csatorna. Áthalad rajtunk, földeljük az érkező áramlást. Sötétbe borul az ellenálló világ.
Nincs több haladék.
Az univerzum a rezgést ismeri. A tiéd is érzi.
Te érzed megint az övét?
~Dajbukát Ildikó
Spirit touch healing
Foto pinterest
