A szeretet és a birtoklás kívülről néha nagyon hasonlóan tud kinézni.
A szülő ( de akár egy testvér) hív, kérdez, intézkedik, tanácsot ad, aggódik, segíteni akar. Megoldani a te életedet. Mindezt akár teljes meggyőződéssel szeretetnek élheti meg. Mi történik, amikor a felnőtt gyerek nemet mond?
Ha a szülő képes meghallani, hogy „köszönöm, ezt most én szeretném eldönteni” és hátrébb lépni, akkor van helye a másik önállóságának.
Ha viszont megsértődik, érzelmileg zsarol, tovább győzköd, újra meg újra előhozza, a háta mögött intézkedik, vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyja a nemet, akkor már nem pusztán gondoskodásról beszélünk. A saját igénye fontosabbá vált annál, amit a másik ember mond magáról.

„Az én gyerekem” sok szülő belső világában észrevétlenül azt is jelentheti: jogom van tudni, beleszólni, megmondani, megvédeni, kijavítani, eldönteni, mi lenne jó neki.
Csakhogy a felnőtt gyerek már nem a szülő életének meghosszabbítása. Külön ember.
A túlzott ajnározás is érdekes ebből a szempontból. Mert az ötévessel való bánásmód egy húsz-, harminc-, negyven- vagy ötvenéves ember esetében már nem feltétlenül szeretetteljes. Inkább a szabad akarat megsértése és hatalom gyakorlása:
„Én továbbra is jobban tudom, mire van szükséged, mint te.” ( ellenőrizni és felügyelni akar )
Van, amikor a szülő identitásának olyan nagy részét jelentette a szülői szerep, hogy a gyerek leválása után valódi űr keletkezik. Ha a gyereknek már nincs szüksége rá ugyanúgy, akkor neki kellene újra megtalálnia, hogy ki ő a gyerekén kívül. Mit szeret? Mit akar? Mi hiányzik az életéből? Mi zajlik benne? Mi történik, ha ritkulnak a hívások?
Az űrt könnyebb lehet a felnőtt gyerek életével megtölteni.
De szerintem még ennél is keményebb kérdés van mögötte:
Szeretem a gyerekemet, vagy szükségem van arra, hogy szüksége legyen rám? Vagy csak magam helyett a másik életében vagyok állandóan jelen, hogy kontrolláljam?
Mert a kettő nagyon nem ugyanaz.
A valódi elengedés az, mikor a felnőtt gyerek olyasmit választ, amit a szülő egyáltalán nem választana neki és a szülő mégis képes azt mondani:
„Nem így csinálnám. Nem is biztos, hogy értem. De ez a te életed.”
Ott már két felnőtt ember áll egymással szemben. Nem egy szülő és az örökké ötéves gyereke.
A kérdés már csak az, hogy a nagykorú gyerek felnőtt - e vagy még mindig anya szoknyája mögött bujkálva játssza ő is a régi szerepét.

Dajbukát Ildikó
spiritenergy.hu
Fotó internet