Oszlopként áll a zűrzavar közepén.
Teteje az eget érinti, lámpása világít, irányt mutat az elveszetteknek.
Szilárdan állt a viharokban évszázadokon át, miközben körülötte háborúk dúltak, nyelvek keveredtek, világok omlottak össze.
De a falai megrepedeztek.
A létrák, amelyek nekidőltek, a lépcsők, amelyeket tapostak, a nevek, amelyeket belé karcoltak, mind nyomot hagytak rajta.
A súly, amit a kezdetek óta tart, lassan morzsolja szét a köveit.
Évezredek súlya nehezedik rá és mégis mutatja az utat azoknak, akik keresik a hazatérést. Nem önmagáért fénylik, hanem a világért. Őrzi az időn túli rendet.
Hol van az, aki nem csak használni akarja, hanem érteni is?
Aki nem a saját nyomát akarja rajta hagyni, hanem a sérült köveket illesztené vissza, a falakat erősítené meg és színekkel töltené meg a rideg kőburkot?
Levetett drága ingével állná útját a réseken befolyó esőnek.
Hol vannak azok, akik nem csak akarnak a fényből, hanem lámpásokat gyújtana fent, hogy a világ ne a bábeli kavarodásban ütközzön egymással.
Egyedül meddig bírja tartani magát a torony?
Hol van az, aki nem csak menedéket keresne a falainál, hanem tisztelné az ősi legendák szellemét, amely benne él?
Mert most hullanak a kövek.
Most roskad a szerkezet.
És ha leomlik, nem marad utána más, csak por és törmelék.
És vele tűnik el a varázs, amely általa vált láthatóvá a világ számára, amely a távolba vágyó szíveknek reményt adott.
Még áll a torony. De törékeny az élete.
Milyen jövőnk lesz, ha leomlik és kialszik a fény vagy mindent elborít a láng?
Gyere! A kezedben a világ(osság).
Végtelen szeretettel: Dajbukát Ildikó
Spirit touch healing
Foto Pinterest
